- Oké. De szerintem aludj még erre egy JÓ PÁR napot! - majd dühösen kiment, és becsapta maga után az ajtót.

Csak néztem utána, lehajtott fejjel, és nem tudtam, mit tegyek ebben a kilátástalan helyzetben. :( Annyira, de annyira belefáradtam már abba, hogy Tom folyamatos magyarázkodását hallgassam. Nincs már szükségem rá, akár mennyire is szeretem, bízni már nem tudok benne, és a szerelmem ez által egyre jobban elszáll...

- Linda! - jött be Bill is. -.-

- Kérlek, ne kezd te is el! Már Ashleytől is hallgatnom kellett, Tomról ne is beszéljünk! - ráztam lemondóan a fejem.

- Nem azért jöttem. Lehet, hogy azt hiszed, csak azért mondom ezeket majd, mert elfogult vagyok a bátyjámmal szemben. De nem. Tudom milyen Tom, és hidd el, megértelek! - mondta, majd leültem az ágyra, ő pedig mellém. Akaratlanul is kicsordult egy könnycsepp a szememből. - Na, ne sírj már! - simogatta meg a vállam.

- Tudom... De annyira nehéz! Én nem akartam először elhagyni Tomot, de belefáradtam... - temettem a kezeimbe az arcom.

- Elhiszem. Tom mellett nem igazán könnyű az élet. - mosolyodott el halványan, de nekem most valahogy semmi kedvem nem volt a mosolyra. - Na, nem úgy értettem!

- Oké. De nem érted?!

- Mit?

- Azt, hogy Tom annyira sokszor átvert már engem! Annyira sokszor megbántott, én pedig mindig megbocsájtottam neki. Ezt így nem lehet csinálni! Annyira fájt az amikor... - tört elő belőlem a sírás. Magam sem tudom, miért.

- Értem. De ne sírj mostmár! - simogatott meg, és átölelt.

- Tom miért nem tud ilyen lenni?! Csak ordibálna velem, és nem fogadná el a döntésem.

- De, Linda! Mégis mit vársz? Tom imád! Beléd van zúgva! Totálisan! És én sem hagynám, hogy elhagyjon Ash!

- Ahj... - álltam fel mellőle.

- Nekem mennem kell! Csak arra kérlek, gondold át mégegyszer! Szia! - ment ki, adott előtte egy puszit, majd otthagyott.

Egyedül feküdtem az ágyon, és bámultam a plafont. Amikor valaki kopogott.

- Bejöhetek? - szólt be Tom.

- Gyere. - sóhajtottam nagyot.

- Sajnálom Linda... - ült le mellém az ágyra.

- Már mondtad. - válaszoltam hidegen, és elfordultam tőle.

- Kérlek, ne tedd ezt velem! Nem bírnám ki nélküled, te is jól tudod! - fogta meg a kezem, de elhúztam onnan.

- Sajnálom én is. - mondtam.

- Kérlek, ne válj el!

- Nem Tom.

- De Linda! Mondd meg mit tegyek, és megteszem, csak ne válj el! - kérlelt.

- Hagyj békén! - mondtam.

- Istenem...

Kiment, és otthagyott. Majd kitört belőlem a sírás. Akaratlanul is zokogni kezdtem, annyira fájt. Az, hogy itthagy, de én döntöttem így.

- Na, Cica! - jött vissza, gondolom meghallotta a hangom, amint sírtam. Leült mellém, és maga felé fordította a fejem.

- Nem kell a sajnálatodból. - vettem le az arcomól a kezét.

- Nem sajnállak. Tévedés.

- De. Pontosan azt teszed.

- Nem! - majd hirtelen megcsókolt.

- Tom! - toltam el magamtól, nem tudom miért.

- Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni! - láttam egy kósza könnycseppet a szemében.

- Te sírsz? - tátottam a szám.

- Nem... - törölte magáról gyorsan, felállt, ki akart menni, de nem engedtem.

- Én is szeretlek, és ne haragudj a viselkedésemért. - öleltem át szorosan, majd megcsókoltam.

- Cicám! - hajtotta a vállamra a fejjét. - Nagyon megijedtem. Hogy elhagysz.

- Nyugi, sajnálom. - simogattam meg.

- Szeretlek! - majd lemntünk, és bekapcsoltuk a tv-t...