Sziasztok! :) Utólagosan is sok boldog húsvétot kívánok minden kedves Olvasómnak! ;) Remélem jóó sok locsolódótok volt ám! :D Tessék csak illatozni! :P

Mivel annyira kértétek, hogy ne váljanak el, megpróbáltam tenni valamit ezügyben! :P Na itt a rész:

 Kimentem a folyosóra, és nem hittem a szememnek. Velem szemben Tom állt. Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről ...

... Nem bírtam magammal, látván, hogy alig fél méter választ el minket EGYMÁSTÓL. Hevesen kalapált odabent valami a mellkasomban, és nem tudtam ellene mit tenni. Láttam Tomon, ahogy megilletődik, és a szemeiben megbánás lapul. Elképzelni sem tudtam, mi a fenét keres itt, de nem is akartam. Eszeveszetten hátráltam, és ő egyre csak közeledett. Már nem bírtam, megfordultam, és futásnak eredtem. Ő egyre csak a nevemet kiabálta, de tudomást sem véve róla, loholtam előre.

Már a liftnél tartottam, amikor nem nagyon akart jönni felfelé. Egyszer csak megláttam a 3. emeletet a kijelzőn, és tudtam, megérkezett végre.

Kinyílt az ajtó, és Tom nézett fel rám. Mintha odaragasztottak volna, úgy gyökerezett a földbe a lábam, és csak álltam, mint valami szerencsétlen. Aztán Tom elkapta a karom, és behúzott erősen a liftbe, majd közben megnyomta a gombot.

- Linda! - nézett mélyen a szemembe, de nem tudtam mit mondani. Fogalmam sem volt róla, mit kell tenni az ilyen helyzetekben. Csak álltam előtte idegesen. - Mondj már valamit! - reménykedett, hogy megszólalok.

- MIT?! - ennyit bírtam kinyögni.

Ezt nem hiszem el. Próbáltam magam túl tenni rajta, erre pedig felbukkan. Egyáltalán hogy tudta meg, hol vagyok? A telefonom is más, ezáltal a számom is. Hogy tudta kideríteni,  hogy merre lakok épp?

- Kérlek, Linda, nem akarlak elveszíteni! - ragadta meg a karom gyengéden, és magához húzott. Csak álltam vele szemben, de még azzal a 10 cm-es magassarkúval sem értem fel egyenesen az ő magasságába.

- Tom... - tapasztottam a mellkasára a kezem.

- Adj még egy esélyt, kérlek! - ölelt át.

- Nem tudom... - hajtottam a mellkasára a fejem. Nem tudtam mit tenni, tehetetlen voltam ebben a helyzetben.

- Tudom, hogy én rontottam el! Esélyt sem adtam arra, hogy megszólalhass! Csak a saját fejem után mentem, és veled nem törődtem... - nézett rám szomorúsággal az arcán. Ez az a szomorúság, amit nem tudok nála elviselni, annyira bánt. - ...De azt hittem, hogy miattam történt, hogy megvágtad magad, és nem akartam többet ártani neked! Csak MIATTAD mentem el, úgy gondoltam, jobb lesz neked nélkülem... - a szeme furcsán csillogott. Nem az örömtől, vagy valami fantasztikus dolog folyamán, hanem a könny csillantotta meg gyönyörű barna szemeit.

- Tom! - simítottam végig az arcán. Halvány mosoly ült ki az arcomra. Mostmár tudtam, hogy mindezt miattam tette. :) És ez valahogy megnyugtatott.

- Ne haragudj rám Linda... - fogta meg a kezem az arcán, és nyomott rá egy puszit.

- Nincs rá okom! - húztam magamhoz közel.

- Kérlek. - olyan volt, mintha nem tudta volna felfogni, hogy nincs miért haragudjak rá.

- Tom, nem haragszom rád! Azt hittem mindvégig, hogy már nem akarsz velem lenni, ezért hagytál el! Ezért fájt annyira, hogy nem vagy velem, és talán más nőnél keresed a boldogságot! - húztam végig az almácskáin a mutatóujjam. - Ne haragudj rám, amiért ilyen buta voltam!

- Buta?! Itt ha valaki buta volt, az én vagyok! - mosolyodott el, és végre visszatért belé az élet.

- Ugyanmár! - csókoltam meg.

- De!

- Nem!

- De!

- Na jó, nyertél! - tette védekező pozícióba a kezeit, és édesen vigyorgott.

- Na azért! - fogtam kézen. Egyszer csak megremegett a lift, és egy hatalmasat ütődtünk mindketten a lift falának. - Ez mi volt? - tápászkodtam volna fel a földről, de amikor megmoccantam, ismét zuhant a lift.

- Ne mozogj! - tette a kezét a lábaimra, én pedig engedelmeskedtem neki. Nem moccantam. Szerencsére pont a gombok alá esett Tom, így óvatosan megnyomta a segítséget hívó piros gombot. - Már mindjárt itt van a segítség! - mondta.

- Valahogy nem nyugtat meg. - néztem szörnyűlködve szét, abban a picike kabinban.

- Gyere ide! - nyúlt értem óvatosan, és bekúsztam a karjai alá.

Ketten ültünk, mozdulatlanul a liftben, és figyeltük, mi is történhet. Egyikőnk sem moccant meg, nehogy a lift elinduljon lefelé ...

- Mikor jön már valaki?! - csukott szemmel szorítottam Tom mellkasát. Annyira, amennyire csak tudtam.

- Nemsokára. Amíg itt vagyok, semmi bajod nem eshet! - puszilta meg a homlokom.

- Köszönöm Tom!

- Nincs mit! - mondta, majd egy mosollyal az arcán hátradőlt.

Hosszú percekig ültünk csendben, figyelve egymás mély lélegzeteit, és azt, mikor segít már rajtunk valaki. BÁRKI. Én törtem meg a csendet.

- Mit tettél volna, ha különválunk? - kérdeztem, és magam elé bámulva merengtem.

- Hát... - gondolkozott el. - ...Valószínű, hogy utánad mentem volna, még így is!

- Na jó, de ha komolyan annyi lett volna nekünk.

- Akkor nem tudom... Talán folytattam volna a túrnét.

- Mert most nem folytatod? - tátottam a szám.

- De. Csak nagyobb szüneteket intéztettünk a sráckkal, hogy otthon is tudjunk lenni.

- Te ennyire biztos voltál, hogy visszamegyek hozzád? - vontam fel nevetve a szemöldököm.

- Reménykedtem. - vette elő a boci szemeit, és sunyin mosolygott rám. :)

- Ah... Hogy bírtam volna ki, hogy nem látom ezt a varázslatos mosolyt? - viccelődtem.

- Sehogy! - csókolt meg.

Még egy kicsit beszélgettünk, amikor kattant a lift, és kinyílt az ajtó. Egy szakember állt előttünk, segítettek kiszállni, és mentőt is hívattak nekünk.

Megvizsgáltak, és megállapították, hogy kutya bajunk sincsen. Ezért aztán Tom leadta szobáját, és hozzám költözött be.

- És a ház... ELADTAD? - kérdeztem, miközben pizsibe bújtam, és befeküdtem Tom mellé az ágyba. Kicsit haboztam bár, hogy vajon hogy reagál a kérdésemre.

- Nem. - mosolygott sunyin.

- Nane! Szóval tényleg ennyire biztos voltál a dolgodban!

- Igen. És amúgy is csak 2 hét telt el. - magyarázkodott.

- És Billék háza?

- Te erről honnan tudsz? - tátotta a száját.

- Hát az volt az első utam, amikor kiengedtek, és nem találtam otthon a kocsid, na meg téged sem! - mondtam.

- Ja... - látszott, hogy ismét zavarba jön, és bánja, hogy így elhagyott. - ...Azt végül senki se vette meg, és vissza is költöztek.

- Aha, értem. - mondtam.

- Aludhatunk? - kérdezte egy ásítás közepette.

- Persze! Látom kifárasztott a repülőút. - nevettem.

- Igen. És ne röhögj ki! - vágta be a műdurcit.

- Naaa. - simogattam meg az arcát. - Oké. Aludjunk! - mosolyogtam elégedetten.

Nem válaszolt, csak nyomott egy puszit az arcomra, és elaludtunk ...