- Mondjon már valamit! - kiabált Tom, reménytelenül.
- Kérem szálljon be a mentőbe! - jött egy másik segéd, és Tomot próbálta a mentő kocsiba tuszkolni.
- Hagyjon engem békén, mi van a feleségemmel?! - kérdően nézett Tom a mentősre.
- A kolléga majd tájékoztatja. De valakinek a felesége mellett kell lennie.
- Ezt nem tudta volna az elején mondani?! - kérdezte Tom, dühösen.
- Szálljon már be! - váltott a mentős udvariasról, követelőzőre.
Tom beszállt, és egész idő alatt Linda kezét szorította.
- Kicsim nem halhatsz meg! - puszilta meg a nő kezét, majd magához húzta. Nagyon, de NAGYON fájt neki. Az, hogy egyedül hagyta, az, hogy megbántotta, az, hogy ennyire összeveszett vele. És talán ez mind-mind MIATTA van. Talán miatta próbálta megölni magát, mert minden arra utal, hogy öngyilkos akart lenni. És ő már nem tudott abban a percben segíteni rajta. Egyáltalán összeveszniük sem kellett volna. Igaza volt, nem tudta elviselni, hogy most az egyszer nem neki van igaza. Szerette volna, ha minden olyan lesz, mint régen. Együtt vannak boldogan, és nem veszekednek. Mindenkinek nagyon jó a kedve, és csak egymásra tudnak figyelni. De amióta beindult a szekér a bandának, Tom is belátta, hogy elhanyagolja Lindát. Már nem foglalkozik vele annyit, mint régen. Nem vacsoráznak együtt sehol, még otthon sem. És egészen eltávolodtak egymástól. Ez így tényleg nem mehet tovább.
Beértek a kórházba, és Lindát rögtön az intenzívre szállították. Órákkal később szólt Tomnak az orvos:
- Kaulitz Úr? - jött ki Linda szobájál.
- Igen, tessék? Én vagyok az.
- Azt akarom mondani, hogy a felesége túl van az életveszélyen.
- Komolyan?! Úristen! Mikor mehetek be hozzá? - állította a szokásos kérdést az orvos elé Tom.
- Még pihennie kell egyenlőre. De eléggé komoly volt a vágás, így sok vért vesztett.
- Gondolja, hogy ... ?! - kérdezte Tom, de ...
- Hogy öngyilkosság volt? - fejezte be az orvos Tom helyett. Ezt a szót, hogy "öngyilkosság", Tom ki nem állhatta.
- Az. - hajtotta le a fejét.
- Nem kizárt. - mondta a doki, majd elment.
Hogy mi?! Linda ÖNGYILKOS lett volna? És ez az egész Tom miatt van? Nem bírta felfogni, és ezek a gondolatok keringtek a fejében. Kilátástalannak hitte a helyzetét. Hogy fog így Linda szemébe nézni?! Nem, ez nem fog neki menni ...
Tom reménytelen kilátásokkal ült Linda ágya mellett, és figyelte a nő minden rezzenését, moccanását. Vigyázni akart rá így is, ha már nem tehette eddig. Sajnálata már nem Linda iránt van, sokkal inkább saját maga iránt ...
- Öhm... - moccant meg Linda, és Tom hirtelen fordult feleségéhez.
- Linda! - húzta egyre közelebb a székét az ágyhoz, hogy minél közelebb legyen hozzá.
A lány nem szólalt meg, aludt tovább édesdeden. Tom tudta, hogy nem fog pár óra múlva már ébren lenni, de valahol, valahol nagyon mélyen csak remélni akarta.
- Tom?! - szólalt fel úgy 2 és fél óra mély alvás után Linda.
- Kicsim! - hajolt közel feleségéhez.
*************Linda szemszöge ismét*************
- Tom?! - éledeztem.
- Kicsim! - hajolt közel hozzám.
Bambán néztem rá, hiszen nem értettem, mire van ez a nagy rémület, ami az arcán ül.
- Jajj, Linda, nagyon megijesztettél! - ölelt meg szorosan, mukkani nem tudtam, annyira szorított.
- Mi? - kérdeztem értetlenül.
- Nem emlékszel mi TÖRTÉNT? - tolt el egy kicsit magától, annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Mondjuk... - gondolkoztam el. Arra emlékeztem, hogy Tom veri még a veszekedésünk után a fürdőszoba ajtaját, viszont, és hogy rémületemben valami élesbe tenyereltem. A többi mind kiesett.
- Szóval? - nézett rám bánóan.
- Hát arra... - köhintettem egyet. - Arra még igen, hogy vered az ajtót, meg hogy én erre megijedtem, és valami éles cuccba beletenyereltem. Aztán valahogy minden homály.
- Értem. - mondta. Nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról, hogy örül-e ennek, vagy szomorú miatta. Nem ment most valahogy. :/
- Minden rendben Tom? - simogattam meg az arcát.
- Nincs... - rázta a fejét, és a másik kezével, nem azzal, amelyikkel az enyémet fogta, támasztotta a fejét.
- Miért? - néztem rá értetlenül.
- Mert MIATTAM van mindez... - a hangja reménytelen volt, és fájóan rideg.
- Mindez? - kérdeztem értetlenül.
- Igen. - hajtotta le a fejét, és rám nézett.
- Ugyan Tom. - simogattam meg megint, hogy egy kis lelket öntsek belé.
- Miattam akartál... - temette az arcát a kezeibe.
- Mi?
- Miattam...
- Tom bökd már ki! - néztem ott rá értetlenül. Csak a mondat végét szerettem volna hallani. :/
- Miattam akartál ÖMGYILKOS lenni, igaz? - fancsalodott el a szája, és annyira rossz volt így látni. Egyszerűen nem láttam még sosem ilyennek. Mintha egy teljesen más ember ülne itt mellettem.
- Tom?! - ült ki az arcomra a döbbenet. Nem hittem volna, hogy képes magától is ilyen baromságot kitalálni.
- TUDTAM... - állt fel, és ment kifelé.
- Tom! - szóltam utána, de hiába. Jól becsapta maga után az ajtót. Talán az, hogy nem szólaltam meg, azt hitette vele, hogy miatta voltam "öngyilkos". Amikor közel sem akartam megölni magam. Baleset volt ...
Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést nála. Sosem volt ilyen, na jó, talán néha. De akkor is. Meg sem várta, mit fogok mondani rá.
Egész nap egyedül ültem a kórtermemben, és gubbasztottam. Egyszer sem jött vissza Tom, és nem is hívott, se semmi. Üzenetet sem hagyott. Ez most mit akart jelenteni?! Ezt nem hiszem el... Képes lenne elhagyni? Meg sem várta, mire válaszolok, csak ment a saját feje után. Egyáltalán nem vette figyelembe, hogy én is akartam volna mondani valamit. Ő csak felállt, és szomorúan kiloholt.
Amint ezekre gondoltam, olyan furcsa, vizes érzésem volt a karom alatt. Csak nem pisiltem be?! :O :/ De valahogy nem arra kéne hogy pisiljek. :D
Megláttam a csurom véres lepedőt, és rosszul lettem. Megint olyan érzésem lett, mint amikor valamibe belenyúltam tegnap. Annyi erőm még volt, hogy megnyomjam azt a nővérhívó csengőt ...
- Mondják már, mi történt megint! - üvöltözött a doktorral Tom.
- Nyugalom. - csitította az orvos.
- Nyugalom? - röhögött gúnyosan.
- Hallgasson már! Nincs nekem magára időm, a feleségét kell megmentenem! Hamár maga így elintézte. - ordított egyet az orvos is, majd bejött hozzám.
- Doktor úr, a beteg állapota stabil. - mondta a nővérke, amikor beállította az infúziót.
- Köszönöm. Elmehetnek! - adta ki a dolgait a nővéreknek, majd ő is kiment, és én szépen aludtam, amikor Tom bejött hozzám.
- Annyira SAJNÁLOM Linda. Nem lesz többé gondod miattam... - azzal felállt, utoljára megcsókolt, miközben édesen aludtam, és kiment. Előtte még egy cetlit írt, és letette a szekrényemre:
,,ÖRÖKKÉ CICÁM."
Majd kiment, és talán SOHA vissza nem jön ...